„Hitvesemért jöttem, kibe eltaposott viperának mérge hatolt, s elorozta virágzó évei számát.
Megkíséreltem, megvallom, tűrni gyászom, ámde Ámor győzött.”
(Ovidius: Átváltozások – Oprheus és Eurydice – Devecseri Gábor fordítása)

Nem is lehetne talán más kedvenc ókori mítosza annak, akinek életét a Zene és a Szerelem fonja keresztül –kasul évtizedek óta. Legyen szó akár az antik költő metamorfózisairól agy Caligula marokkói romvárosának mozaikjáról, ahol a Dalnok állatoknak muzsikál. Legyen szó akár Gluck operájáról, vagy Cocteau napjainkba tévedt ártatlan poétájáról, akit még a delejes tekintetű Nőnemű Halál sem tud eltántorítani. Én magam is kacérkodtam egyszer egy regényötlettel, amelyben a trák lantos vak zenész egy párizsi metró aluljárójában, talán egyszer még kibontakozik a történet. Közel 35 éve a holland Focus is megidézte őt az Eruption című rock-szvitjében. Mintha mindezek együtt találkoznának Steve Hackett legújabb művében, a Metamoprheusban.

Nem is nyúlhatott volna más ehhez a témához, mint ez a végtelenül tiszta muzsikus, aki éppen három évtizede debütált önállóan a Voyage of The Acolythe című albumával. Azóta már régen ledöntött minden létező zenei korlátot, mert megtapasztalta, hogy a gitár egyszerre lehet a lázadás, a harag, a melankólia, de a vágy, a szelíd és vad szenvedély, a harmónia és mindent szétvető energia, és szépség és a félelem hangszere. Éppen ezért nem is létezik „sokféle” Hackett, csupán hangszerével bánik úgy, ahogyan egy szeretni és félteni való Kedvessel.

Hackett Metamorpheusa 15 tételből álló szabad concerto gitárra és kamarazenekarra. Ez utóbbi stílszerűen az Underworld Orchestra nevet viseli, amelyben szerepet kapott természetesen a testvér, John, és egyik másik hűséges társ, Roger King segített néhány darabban a nagyzenekari hanszerelésekben. A pokolra szálló, de végül egymásra találó szerelmesek gyengédségét, egymáshoz ragaszkodását, az őket körül vevő gonoszsággal, pusztulással kontrasztba állítva olyan plasztikusan fejezi ki a zene, hogy agyunkban megelevenednek egy pantomim, vagy egy még inkább egy balett képei. Ha a XX. Század elején Debussy Egy faun délutánja, Bartók Fából faragott királyfi vagy Stravinsky Tázmadár című balettjei megérezték, hogy hamarosan kicsúszik a világ az ember lába alól, akkor a XXI. század nyomasztó nyitányával szemben Steve Hackett meggyógyíthatja talán Metamoprheusával a kizökkent idő szívverését.

„S bennem aludt. És álma volt a lét.
Ő álmodta, hogy csodáljam, a fákat,
Sejlő távolt, megsejtett réti tájat
S minden szép ámulásom szenderét.”

(Rainer Maria Rilke: Szonettek Oprheushoz I/2. – Szabó Ede fordítása)

A lemez fekete borítójáról Hackett- albumok jól imsert pasztellrajzainak alakjaiban néznek ránk az Örök Szerelmesek. Alkotójuk Kim Poor, Steve mindenkoron karmikus Asszonya, akinek a muzsikus a művet ajánlotta. Az én Párom is imádja a Metamorpheust. Megér egy meghitt estét ez az 58 perc.

Rhythm-and-love - MTI Rockháló

Vissza az album oldalára